Simon-kereszt legendája

A Simon-kereszt a régi Kismartoni úton található. Az első soproni turistatérképen is szerepelt már (1931). Amit biztosan tudunk róla: A Máriacellbe induló zarándokok a bécsi utcai Máriacelli-kereszttől kezdték meg zarándoklatukat. Innen egy követ cipeltek magukkal, ami a bűneiket jelképezte ezt a követ a Simon-keresztnél rakták le. Igen ám de a kereszt mikor és hogyan került ide? Azt tudjuk, hogy ez nem az eredeti kereszt az már többször kidőlt és többször új került a helyére. Legutóbb pár éve. A középkorban a vallásos lakosság amikor valami csoda, vagy valami hirtelen jó dolog történt velük azt megköszönték a Jóistennek. Emléket állítottak kőből fából, emlékművet keresztet. Így kerülhetett ide a Simon-kereszt is.

A 19.század végén volt egy soproni utcaseprő Kern Tóbiás néven ismerték és nagy mesemondó hírében állott. Mesélt ő valós és kitalált dolgokat, talán tőle származik ez a mese, ez a legenda. Ő is a hallotta valakitől. Kitől? Az már a feledés jótékony homálya fedi.

Történt abban az időben (1482 decemberében) mikor Mátyás király az „Igazságos” Sopronban töltötte a telet. Innen irányította, szervezte a Fekete Sereg hódításait, amely Kinizsi Pál vezérletével Bécs ostromára készült. Nagyon szerették a város lakói a királyt, hisz a „Szent koronával” együtt a várost is visszavásárolta Frigyes császártól, kiváltotta a zálogból.  A király a soproni Fő téren a mai Storno-házban lakott, amely Haberleiter Ferenc belső tanácsnok háza volt abban az időben. 

Egy napsütéses decemberi reggelen a szakácsnő megkérdezte a királyt:

-Felség mit enne, mit készítsek- az uralkodó gondolkodóba eset, majd válaszolt:

-Ennék egy kis vadragut- mondta Mátyás- de abból a vadból, amit én ejtek el.

A gondolatot tett követte és szólt a legényeinek: 

-Nyergeljetek, készítsétek a vadászruhámat és üzenjetek a nagyuraknak: Megyünk vadászni!

Kíséretével hamarosan az erdő felé vette az útját, elől mentek a királyi vadászok a vadászkutyákkal majd mindenféle rendű és rangú urak a Királlyal. A Fő térről a Szent Mihály templom felé vitt útjuk. Elhagyva a Szent Mihály kaput nyugati irányba távoztak a városból. Csikorgott a hó a lovak patái alatt. Orrlyukaikból sűrűn szállt a pára az ég felé. Hideg volt, farkasordító hideg. Nagyon nehezen engedett az éjszakai mínuszok hatása alatt lévő táj. Elérték az erdősávot, ahol kicsit melegebbnek érezték az időt. 

Elkezdték felkutatni az erdőn a vadakat. Alig haladtak egy fertály órányit a Kismartoni úton mikor mozgásra lettek figyelmesek, a kutyák csaholtak, de nem mind mikor vadat éreznek, nem ez más volt. Közelebb ment a király is és látta, hogy egy poncihter forma ember gyűjti az erdőben a tűzifát.

Első pillantásra ismerősnek tűnt a királynak. Mátyásnak nagy esze volt és jó emlékező tehetséggel áldotta meg a Jóisten. Felismerte az öregemberben egy kiszolgált katonáját. Mátyás nem felejtette el azt, aki neki szolgált, érte harcolt. 

Gondolt egy nagyot és megszólította a vén bakát, és egy furcsa párbeszéd hangzott el köztük: 

– Tisztességgel öreg – mondta a király.
– Köszönöm az asszonynak! – felelte az öreg.
– Hány pénzért dolgozik?
– Hatért!
– Hányból él kend?
– Kettőből.
– Hát négyet hova tesz?
– Azt a sárba dobom!
– Hány még a harminckettő?
– Bizony, már csak tizenkettő.
– Meg tudná-e fejni a bakkecskét?
– Meg én!
– Amíg a képemet meg nem látja, addig meg ne magyarázza senkinek, amit most beszéltünk.

S azzal a király folytatta útját. Az urak nem értették mit beszélt a király az öreggel. Kérték hát Mátyást, hogy magyarázza el mit beszélt az öreggel, hisz hallották, hogy beszélnek, de az értelmét csak nem tudták megfejteni.

A furfangos Mátyás király erre felbuzdulva ígért a beszéd megfejtőnek hatalmas jutalmat, birtokot, kastélyt s miegymást. Nem is tétlenkedtek az urak összedugták a fejüket és elhatározták megkeresik az öreget magyarázza meg a beszéd értelmét, és úgy is lett. 

Nyakukba vették az erdőt, és felkutatták az öreg Simont mert így hívták a vén bakát.

Az urak meglepték az öreget, és kérték, hogy magyarázzon meg mindent.
– Addig nem mondhatom meg, míg a király képét nem látom-mondta az öreg.
Az urak ígértek tíz aranyat és Simon kötélnek állt.
– Tisztességgel öreg, ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség. Azért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
– Miért dobja a pénzt a sárba?
– Mert kettőből magam élek, négyet meg a fiamra költők, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám.
– Hát az mit jelent: hány még a harminckettő?
– Megmondom tíz aranyért! Leolvasták neki a tíz aranyat.
– Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van.
– Hát a bakkecskét hogyan feji meg?
– Ahogyan most az urakat megfejtem!
– No megálljon! Megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédet, pedig a király képét nem is látta!
– Én nem láttam a király képét?! Itt van ni! – S mutatta az aranyakon a Mátyás arcképét.
Az urak megszégyenülve elsompolyogtak az öreg túljárt az eszükön. Nem is volt hátralévő életében anyagi gondja többet, amennyi aranyat a furfangos eszével kereset. 

Hálából, a találkozás helyén egy keresztet állított. 

Talán még ma is ott van a Sopron környéki erdőkben a Kismartoni út mellett a Simon-kereszt. 

Igy történt, vagy másként? Ki tudja azt. Aki nem hiszi járjon utána.